by d.f. (Fatime)

Hajlamos az ember arra, hogy elhitesse magával, mennyire jó lesz az élete, milyen csudajó dolog vár rá. Beleéli magát, és már várja azt a pillanatot, amikor elérkezik a remélt, már régóta várt boldogság. De egyszer csak, váratlanul az élet ellene fordul, és csoda helyett csupa rossz érzés árasztja el szegény lelkét. Kiábrándult lesz. Pedig én úgy reméltem! - mondja, de hiába, a rossz már megtörtént. Bár ne élte volna bele magát, bár ne úszott volna oly hevesen a boldog kék hullámok között. Most hol tart? Szörnyen érzi magát. És keresve sem talál vigaszt, mert neki az a boldogság kell, amiről éjjelente álmodott, amiben hitt, amiben remélt, hogy egyszer majd érte jön, és magával viszi oda, ahol tövisek és rózsák teremnek, és esténként lágy szellővel árasztja el a partot a kellemes, lány nyári szellő.

Sosem felejtem el azt a napot, amikor egy fárasztó hét után ismét hazaértem Zircre. 5ödikes vagy 6odikas lehettem. Bementem a nagybátyám szobájába. Ott volt a kezében egy gitár. Amikor először a kezembe fogtam, a testemet átjárta a hideg. Elkezdtem csak úgy találomra pengetni, lefogni bundokat, bár akkor még semmit sem tudtam eme hangszerről. De annyira tetszett, olyan szép hangzása volt, életemben először éreztem, hogy a zene által képes lehetek valami nagyot alkotni. Nyárra elkértem a hangszerét, és próbálgattam otthon tanítani magam, de hamar be kellett látnom, ha így folytatom, sosem leszek gitáros. Egy őszi napon a barátnőm azt mondta, kísérjem le az ajkai zeneiskolába, be szeretne iratkozni gitároktatásra. Meglepődtem, sosem említette, hogy tudna játszani. Hazamentem és egész délután könyörögtem otthon, hogy adjanak pénzt az oktatásra, én meg akarok tanulni zenélni, engem ez érdekel. Végül kifizették a 10 ezer forintot a fél évre. Hétfőnként jártam, iskola után. Szerettem menni. Bár a decemberi előadásom borzalmas volt. Szörnyen magam alá zuhantam, hogy fél éve járok és nem tudok semmit sem , fájt belátni, hogy nem jutottam el sehova sem eme idő alatt. De nem adtam fel. Utána minden nap 2 órát ültem a gitár előtt és játszottam rajta. Már maga az érzés, a kezembe fogni, olyan sokat jelentett nekem. Év végére eljutottam egy nagyon jó szintre és jelessel levizsgáztam. Ám ekkor bejelentette a tanárnőm, hogy megszűnik Ajkán a gitároktatás. Ismét fájdalom költözött lelkembe, de én úgy éreztem, nem adhatom fel, én erre születettem és a zene által egy más ember lettem. Mindig játszottam, ha bánatos voltam, csak odaültem és megnyugtatott. A zene az életem értelmévé vált. Tudtam, nem adhatom fel.Elmentem veszprémbe, ahol túljelentkezés volt a zeneiskolában. Megkértek hogy játsszak le egy darabot. Olyannyira elnyerte tetszésüket tudásom és elhatározásom és hitem, hogy délután felhívtak, felvettek. Bele sem gondoltam akkor még abba, mit is vállalok el. Év elejétől azonban kezdődtek a gondok. A következő emlékem a zeneiskoláról a legelső bejegyzésem. Borzalmas órarendet kaptam. A hétfőm abból állt, hogy elmentem Ajkára a suliba, onnan pedig egy órát buszoztam Veszprémbe. 6ra hazaértem. Fáradt voltam, lassan már időm se volt leülni játszani. Csütörtökönként pedig még Herenden át is kellett szállnom Veszprémbe. Elég kellemetlen volt. A dolgot csak tetőzte az, hogy tönkrement a hangszerem. És kezdtem egyre zuhanni, egyre mélyebb depresszióhullám vett körül. Aztán amikor ott sétáltam Veszprémben délutánonként a sétálóutcán , le a zeneiskola felé, furcsa érzés költözött belém. Olyan magányosnak éreztem magam a sok ember között.Aztán egy napon megismertem a Szabit. Hatalmas változást hozott az életembe. Döntés elé állított. Vagy ő vagy a gitározás. A kettő nem ment együtt. Nem bírtam még elmenni Zircre is szerdánként és még hétfőn meg csütörtökön is Veszprémbe gitározni és szolfézsra járni. Egyszerűen kimerültem.De. beleszerettem. Kezdett egyre többet jelenteni nekem. És úgy éreztem, ennek a kapcsolatnak van jövője. Elvették tőlem a gitáromat. Kiiratkoztam a zeneiskolából.Már nem járok arra. De megérte. Szabolcs által ismételten egy jellemváltozás következett be. De a gitáromat még mindig sajnálom. És hiányzik. És tudom, hogy amint lesz rá pénzem, veszek egyet. Mert ez a hangszer akkor is fontosabb az életemnél is. Olyannyira szeretem. És annyi mindenről lemondtam miatta. Túl sok dolgon mentem keresztül vele. Szeretem és szükségem van rá. Első ízben ez lennék én és életem két nagy szerelme. A gitár és Szabi. Mindkettőt nagyon de nagyon szeretem. És az életemet jelentik.    

Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, valójában mennyire pocsék életem van. Mindenkinek azt mesélem, hogy mennyire nem találom a helyemet ebben a világban és mennyire reménytelen bármiféle pozitívumot találni az én reményvesztett életemben. Amikor látom, hogy mások milyen jó helyen laknak és milyen jó iskolába járnak, egyszerűen kiborulok. Ilyenkor teljesen el tudok keseredni és képes vagyok levinni magam egy olyan mély depresszív állapotba, ahonnan már kedvem sincs visszajönni, mert már reményt , kiutat sem találok.  Most nézd meg, mennyire ver engem Isten Ajkán, a Bródyban. Már olyan szinten utálok bejárni, hogy minden nap az ébredés mellé szívesen hullajtanék pár könnycseppet. Mert utálom. Mert nehéz, és be kell buszozni, és sok órám van és későn érek haza és még ott van az is , hogy nem mellesleg vagyok szar tanuló. Itt sohasem ér semmiféle pozitívum. Akármennyire is töröm magam, sehogy sem sikerül javítani, meg most nem azért, de hogyan javítasz ki 3 elcseszett évet? Nem szeretem és kész, utálom!!! Bezzeg mások.. én itt sosem értem el semmiféle sikerélményt a három év alatt. Mások pedig tanulás nélkül is.. De már nem érdekel. Ha megbukok az sem érdekel már, mert itt semminek nincsen már értelme. Ezen már csak egy költözés segíthet. Komolyan, már beleőrülök abba, amikor a Rita meséli, hogy pénteken ő 12:15-kor végez, és a Szabinak is minden nap 5 meg 6 órája van, aztán 11-es. Én meg.. 9be itt szenvedek 0-al, meg 7 órákkal. És még nem is érhetek haza akkor, amikor akarok, mert ott van a bejárósság, meg a buszozás és nem tudom, miért, de olyan szívesen másvalaki bőrébe bújnék, mert nekem itt annyira rossz.. pénteken is , bazz fél 3kor végzek , fél 4re érek haza.. és utána rohanok zircre, mert az egész életem ebből a hülye rohangálásból áll. Egyrészt hogy ne legyek otthon, másrészt meg , hogy ne legyek magányos. Tudom, ez az önsajnálat szánalmas, de bennem ezek a dolgok érződnek leginkább az elmúlt pár hónap során. Olyan jó lenne, ha mondjuk én is Zircen lakhatnék, (mert ugye ott van az a sok barátom is), és mondjuk valamelyik suliba járnék a kettő közül. Reggel 7kor kéne kelnem, elsétálnék és hamar végeznék, lenne 5 meg 6 órám és happység lenne az életem. Délután lógnék a  haverokkal.. tök jó lenne…De ehelyett itt rohadok meg ezen a szar helyen, ezen az átkozott kislőd nevű falun, amit már már olyannyira gyűlölök, hogy felgyújtanék és elmenekülnék onnan.. legszívesebben. Itt nincsenek barátaim, nincs semmi lehetőségem.. meg semmi sincs. És amióta ismerem a Sz-t, azóta valahogy folyamatosan bennem van ez a fajta fájdalom. Senki sem érti meg a helyzetemet és csak azt látják hogy ott sajnáltatom magam… de engem nem érdekel, most nekem ezek tényleg fájnak és tényleg utálok szinte mindent. Ma is..Olyan jó volt Zircen lenni meg találkozni a Nikiékkel. Ott vannak barátaim, de olyan ritkán találkozok velük. Pedig ők örülnének nekem, mert szeretnek. Sőt! Ott még lenne egy normális sulim is és nem is kéne kimozdulnom onnan. Jajj…Úgy bánom, hogy el kellett onnan költöznöm, de annyira. Ez itt annyira nem értem van.. minden, ez a kislőd , meg ez az ajka,, meg ez a bródy, meg ez a sok utálatos ember, meg ez az egész minden ami körülvesz engem. Amikor Zircre megyek akkor általába nem vagyok szomorú. Na jó, újabban, ugye.. ez a világfájdalom..De most mit tegyek? Nem tudok nem arra gondolni, hogy mennyire szar nekem, mert egyszerűen szar nekem és kész. Ezt nem megérteni kell , meg nem lehülyézni engem, csupán elfogadni a tényt, hogy az én életem kurva szar.Pedig én nem vágyom másra, csak egy jó sulira, meg egy kis városra, ahol rengeteg barát vár rám.. mert az, ami itt megy, azt nekem borzalmas minden nap megélni… Én csak egy költözésben látom a kiutat.. ami nem fog bekövetkezni..De én tudom, hogy ott én sokkal boldogabb lennék máshol, mint itt. Mert én itt utálok lenni és ki sem mozdulok a szobámból. És megöl az  unalom és az a hatalmas szintű magány, ami körbevesz nap mint nap. Mert itt nincs senkim, csak a 3 tagú családom. És ez elszomorító…Magányos vagyok,. Nagyon magányos. És hiába szeret engem sokmindenki Zircen, ha ezt a szeretetet nem kaphatom meg . itt nem. Zircen  igen de nem lehetek ott. Mert itt kell élnem …. Magam alatt vagyok és magányosnak érzem magam . Mert nekem itt elegem van az egész életemből…  

Már nem remél, nyílik a seb
Az élet egyre vészesebb
Mert benned és a fájdalom
Kés jár át a torkodon
Már érzed nincs sok hátra
Halál járja át a hátad
És rettegve éled napjaid
Félsz hogy a pálca rád suhint
Kétségbeesésed felemészt
Lassan már tényleg nem remélsz
Az árnyékodtól is félsz
Érzed, most van itt a vég
Nyílik az ajtó de ki vár ott rád?
Néznél körbe de senkit sem találsz
Bíznál egyáltalán valakiben?
Attól tartok, nem vagy jó embernek sem
Nyílj tágra te becsukott szem
Benned él az elfojtott félelem
Élet az amit te csinálsz?
Mért is faggatlak , benned él a frász..
Szép lassan magával ragad..
És valaki még mindig faggat
Csak egy kérdésre vár:         Megmenthetett volna az a valaki más? 

    Érdekes dolog ez a párkapcsolat. Ahogy lépek feljebb és feljebb az évekkel, lassan rájövök, körbevesz engem ezen tényező.Ahogy a minap nézegettem rég nem látott ismerőseim képeit, tudomásul kellett vennem, majdnem mindenki életébe beköszöntött a szerelem. Bár, hogy ez mindenki esetében szerelem-e, azt már megkérdőjelezném. Nézek körbe és akkor meséli hogy csak kéthetente, jobb esetben hetente látják egymást és akkor is épp hogy csak együtt vannak egymással. Akadnak olyanok is, akiknek a kapcsolata már a végét járja , de ők még mindig azzal „vagánykodnak”, hogy ők már jajj egy éve együtt vagyunk… most sokat érnék én is azzal az egy évvel, ha ma-holnap szakítás előtt állnánk…
Mindenki vágyik a szeretetre. És csak nagyon kevés ember szereti a magányt és az egyedüllétet. Mi, a kamaszkor küszöbén kell, hogy valakibe kapaszkodhassunk, de ilyenkor a szülő már nem áll ott, hogy megöleljen és szorítson erősen magához, bíztatva ezzel a széttört lelket. Szép lassan mindenki előtérbe helyez egy bizonyos embert, aki sokat jelent számára és a barátjának, barátnőjének hívja. És ez jó. Mert mindenkinek szüksége van egy társa, kell is, hogy ne vesszen el az élet ingoványos mezején. A legfontosabb, hogy ő ott legyen neki, de nem csak akkor amikor kell, hanem állandóan. Mindig.Mindenki kapcsolata más és más. Amikor párokról hallok, mindig felteszek két kérdést: milyen gyakran találkoznak és mennyi időt vannak együtt. Lehet, hogy valakinek ez nem fontos, de én, ha egy adott párról véleményt alkotok, ezekkel tisztában kell lennem. Szerintem a ritka találkozások alkalmával egyből szembetűnő az, hogy valami itt nem olyan, mint hisszük. Bizony, ahogy nézem barátaimat, majdnem mindenki távkapcsolatot tud magáénak. Pedig egy távkapcsolat során pont, hogy a legfontosabb dolog marad ki a két ember életéből. Nem ismerik meg egymást teljesen, és a személyes kontaktus nem jön létre kettejük között. Ezért sem éli túl sok távkapcsolat az időt. Mert megromlik a viszony. A távolság megöli a szerelmet. A fúl kontaktos kapcsolat sem vezet jóra, mert így unalmassá válik egy idő után a másik , és már nem vágyunk annyira a másik társaságára. Ezért kellenek határok. Hogy ne találkozzanak minden nap, de hetente ne is csak egyszer lássák egymást.És hogy melyik kapcsolat lehet tartós?Az főként a két egyénen múlik. Ha ott van kettejük között az a szikra, a kitartás, a szerelem… akkor képesek túlélni mindent.  Én hiszem és vallom, hogy az embernek ennyi idősen is lehet egy komoly kapcsolata, amelyből később jövője alapja válik. Az egyéjszakás kalandok, a korai szakítások, az egy hónapos kapcsolatok mind a mai kor szüleményei. De én még akkor is büszkén vallom, hogy igenis, meg lehet tartani magunk mellett azt, akit igazán szeretünk. Csak sajnos egyre több kapcsolat már nem erről szól. Csak azért, hogy ne legyen szingli, képes összejönni valakivel. De közben nincs meg a kötődés egymás iránt, nem gyúlt szikra. És aztán nem értik, mért vallottak kudarcot ismét, mért sültek fel és mért szakítottak pár hét után. Hogy mi is számít komoly kapcsolatnak, arra sem lehet választ adni. Ezt mindenkinek magának kell éreznie, eldöntenie. Elmélyülhet 3 hónap alatt is olyannyira, hogy azt mondjuk, igen, ennek már most van jövője. Viszont vannak párok, akik fél év alatt sem jutnak el oda, ahová valaki 3 hónap alatt. Szerintem akkor sem kéne feladni és ráfogni, hogy nincs olyan, hogy szerelem első látásra, örökké együtt. Mért ne lehetne? Nem muszáj történnie semminek sem, ami tönkreteheti ezt. A legtöbb úgyis rajtunk múlik, hogy mit adunk bele. Ha ugyanazt visszakapjuk, amit belefektettünk, akkor jól dolgoztunk… 

 ez egy dalszövegszerű vers akar lenni. amit még tavaly írtam. most megtaláltam és úgy gondoltam, itt a helye az írásaim mellett. 
 Felébredtem, s lám életben vagyok
Nem választott el sok a haláltól
Ott a kés az asztalon, mely életlen
Már csak az álmaim tartanak életben
Mi értelme ha csak szenvedés vár rám?
Ha nem nyílhat panaszra a szám?
Hogy lábalhatok ki mindezekből?
Segíts, hátha a világ összedől.
Valaki vigasztaljon meg
Mondd, hogy még nem érhet véget
Én csak a színpadon hallhatok meg
Milyen lesz a végítélet?
Mit mondanak a többiek?
Tudod, akkor már nem érdekel.
Senki sem tudja hol a határ
És azt sem mi az öngyilkosság
Sosem éreztem úgy mint most
Valahogy minden kép összemosódott
Csak érne már véget ez az egész
És lenne minden olyan mint rég
Édes áldozat ez mások számára
Úgy érzem most életben maradtam..
Hol a remény, hol találom?
A fényben tán kiutat találok
S ott egy létrán felkapaszkodom
Minden jobb legyen, csak azt kívánom …  

Néha nem tudja az ember, mitévő is legyen a sok gond közepette, melyek egyik napról a másikra váratlanul felhalmozódtak előtte. Elbizonytalanodik és kétségbe esik. Történik vele valami negatív dolog, egyszer csak ott találja magát minden szörnyűség közepette. Azonnal elkezd kapkodni, töpreng, keresi a megoldást. próbálja kijavítani a csorbát, de mivel minden erejével azon van, hogy helyrehozza a hibát, egyre csak még többet halmoz fel. szép lassan szembetűnővé válik, hogy ezáltal csak tovább ront a már amúgyis kedvezőtlen helyzetén….
nem szabadna kétségbe esni, aggódni, félni hogy nem sikerül visszaállítani a dolgokat a rendes kerékvágásukba. néha elég lenne csak várni türelemmel. hagyni, hogy a probléma magától oldódjon meg. persze néha mi is kellünk hozzá, de azzal, ha egyfolytában ezen rágjuk magunkat, csak még rosszabb lesz. az idő az , ami meg tudja oldani a dolgokat.

Néha eszembe jut, milyen lenne Budapesten élni. Hogy mit is csinálnék ott egész nap, hogyan használnám ki a város nekem kínált lehetőségeit. Ilyenkor mindig csupa jót látok magam előtt, és sosem gondolok bele abba, hogy milyen lenne az, ha ott élnék, de nem érezném magam boldogabbnak, mint most. Pedig tény, hogy nagyon szeretnék elköltözni. Az a tudat, hogy egy faluban kell élnem, minden nap rám nyomja a negatív bélyegét. Nem szeretek itt, nem szeretem ezt a helyet. Nem érzem itt jól magam. Nincsenek barátaim se, igazán semmi sincs, ami idekötne. Csak az, hogy itt kell élnem, mert itt a házunk. Most mondanám, hogy még ide vagyok bejelentve, de az mondjuk nem igaz, mert papíron még mindig Zircen lakom, de lélekben is ott érzem magam otthon. Még ott is képes voltam és most is képes vagyok feltalálni magam és élni a lehetőségekkel, pedig ez nem egy tipikus nagyváros, inkább egy aranyos kisváros. Minden erőmmel azon vagyok, hogy sikerüljön kitörnöm innen. Nekem itt olyan szinten kellemetlen. Távol mindentől, messze a lehetőségektől, messze a barátoktól. Amikor éppen elmerengek, gyakran eszembe jut, vajon mit csinálhat ez meg az. Vajon most mit csinálhat R Szombathelyen, vagy hol lehet most, melyik kerületben Cs. igazán ha én élhetném az ő életüket… de sajnos nem, nekem nem ez a sors jutott. Az én életem jelenleg ideláncol, ehhez a reménytelen senki-földjéhez, ahol sehogy sem tudom boldognak érezni magam. Akárhogyan is szeretném, nem megy. Mindig eszembe jutnak azok az ismerőseim, akiknek nem kell egy faluban tengetniük életüket, ami így lassan tényleg unalmassá válik. Lehetőségek, barátok nélkül…Említettem, hogy felmerül bennem az a kérdés is, hogy mi lenne abban az esetben, ha mégsem érezném magam ott jobban, mint most. Ez érdekes kérdés. Elgondolkodtató. És van is benne reláció, mert ha tényleg valaha is sikerül innen elkerülnöm, nem muszáj éppen Budapestre, lehet az bármely más város, de a lényeg ugyanaz. Ha elköltözök, felelősségteljes felnőttként megyek el innen. El kell tartanom magam, valamiből meg kell élnem, fizetnem kell a költségeimet, főznöm kell… és mindezt magamnak kell megoldanom, nem lesz senki más, aki végrehajtja a feladataimat és fogja a pártomat és támogat. És így egyből más színt kap az álmom, mert hatalmas különbség van diákként ott élni a családdal és barátokkal, illetve lényegesen eltér az önnállósitott életforma ugyanott, ám már felnőttként. Bennem viszont jelenleg csak az tartja a lelket, hogy pár év múlva sikerül egyetemre vagy főiskolára felvételt nyernem. Mert én akárhogy is próbálom meglátni itt, ezen hely szépségeit, valahogy mindig, amikor már beletörődnék, hogy igen, szépek a fák és szeretem a friss levegőt, felötlik bennem az, hogy mért éppen itt kell élnem, és mért nem egy jó kis városban, ahol lehetőségem lenne belekóstolni az igazi életbe. Mert számomra, amíg itt élek, nem lesz igazi az élet.

van egy személy, aki csak feltűnik előtted és része lesz az életdnek. nem ismered, nem beszélsz vele, nincs róla különösebb véleményed. nem tudsz róla semmit sem. csak látásból ismered. de ott van mindennap, ahol te is dolgozol. ám egyszer eljön az a perc, amikor a helyzet úgy kívánja, hogy beszélj vele. ez a beszélgetés azonban nem várt érzéseket hoz elő benned. hamarosan bánod, hogy nem egy körben mozogsz vele, mert érdekel téged ez a személy, mert megérintett. a viselkedése olyan hatással volt rád, hogy elhiszed, képes lennél változni is miatta, akár jobban megismerni önmagad. ha többet lennél vele… de nem beszéltek. telik az idő. néha ráköszönsz, amikor látod a folyosón elsuhanni, mint egy árnyat. de akárhányszor megpillantod őt, szemedben mindíg látni fogod azt a fél órát, amelyet akkor átéltél… lassan ár te is tudod, hogy képes vagy változni nélküle is, mert ő csak azért kellett, hogy útnak indítson téged. ha pedig valóban jelentett neked valamit az a rövid időtartam, később lehetsz te is egy olyan személy, aki egyszer egy napon váratlanul belép más életébe és változásokat idéz elő benne…

Én sosem tennék ilyet… ha valaki azonban tényleg meg akar halni, az meg is teszi, aki meg nem , az pedig csak vagdalkozik a szavakkal és közben csak arra vágyik, valaki figyeljen már rá, vegyék észre. Nekem viszont az a tapasztalatom, hogyha egy embert, aki már amúgyis sajnálja magát még jobban el kezdenek sajnálni, akkor az biztos út az öngyilkosság felé. Viszont, ha józanul beszélsz vele, és - ez most furcsán fog hangzani - nem mész bele a “sajnáljuk őt együtt, olyan szerencsétlen, és persze, meg van minden oka rá, hogy,..” játékba, akkor talán sikerül őt kibillentened a rezignáltságból, megmutatod neki, hogy milyen a normális, és lehet, hogy ezzel többet segítesz neki, mert látja az utat, amin el kell indulnia visszafelé. Persze ez nem mindenki esetében igaz.
Az öngyilkosság az a cselekedet, amelyet akaratosan, közvetlenül és tudatosan követ el valaki annak érdekében, hogy kioltsa saját életét. Az öngyilkosság gondolata általában akkor fogalmazódik meg valakiben, amikor a lelki terhek felülkerekednek azokon a megküzdési stratégiákon és azokon az erőforrásokon, amelyekkel az egyén megpróbálja megoldani a problémáit. Ez a kétségbeesés annyira erős, hogy a halálvágy felülkerekedik minden olyan gondolaton, amely a család és a hozzátartozók érzéseit érinti.Nehéz eldönteni, hogy aki valóban kijelenti, hogy ő már nem akar élni, az mennyire gondolja mindezt komolyan. Figyelni kell egy ilyen kijelentés kapcsán. Csak aki nem gondolja komolyan annál már más a helyzet. Azok , akik tényleg komolyan elhatározzák, hogy ők most véget vetnek az életüknek, azoknál ez nem egy hirtelen felbuzdulásból elkövetett cselekedet. Sokakban már hónapokkal a tett előtt érződik a lemondás, a halálvágy. Az öngyilkosság nem egy betegség. És ha valaki törődik az illetővel, elkerülhető. Ahhoz viszont, hogy ez az állapot bekövetkezzen, sok tényező pillanatnyi kedvezőtlen, tragikus együttállása szükséges. E tényezők nem egyik napról a másikra jelennek meg, hosszú ideje lappanghatnak a háttérben, és legtöbbjük felismeréséhez nincs szükség szakemberre. Mindehhez egy mély, hosszan tartó depressziós periódus vezet el. Valaki nem tudja feldolgozni más elvesztését, valaki olyan szinten maga alá kerül, eljut egy olyan mélypontra, ahonnan már nem akar és nem is hiszi hogy képes visszajönni, ezért már nem is próbálkozik vele. Az ilyen szintű reménytelen dolgok, lemondás, céltalan viselkedés… (is) juttatják el oda, hogy életének értelmét nem látván kimenjen a panelház tetőterére és levesse magát onnan. Az emberek csak félve nézik, a pletykák keringenek, de valójában senki sem érti, ezt mi okozta. Talán nem is érdekli őket. Pár napig beszélnek róla. De kevesek tudják/értik, valójában mi volt ennek a magja, az mozgatóeleme. Csak azt látják, hogy egy depressziós életunt reménytelen ember élte az életét, zárkózott volt, nem beszélgetett senkivel, nem voltak barátai. Egyik nap pedig megunt mindezt és úgy döntött, nem kell neki ez a szar, ő már eleget élt, és végez magával. Mindenki továbblép. De ha fontos volt ez az illető, annak ez a tragédia mindig fáj. És ott lesz benne ez örökké. Ez a tüske benne él és fáj neki. Minden nap, ugyanúgy. És az fáj a legjobban talán, hogy ezt az embert sokan szerették és mellette álltak csak ő maga egyszer csak bebeszélte magának, hogy mennyire értelmetlen minden és teljesen lehúzta magát a mélybe. Bárki juthat olyan állapotba, ahol az önpusztítás közeli, szinte kézzelfogható veszéllyé válik. Nincs öngyilkosságra immunis ember.
Van, aki azért teszi ezt, mert mindenki elpártolt tőle, nincsen senkije, elhagyta a szerelme, nincsenek barátai, a munkahelyéről elbocsátották, senki se szereti. Őket még valahol meg is tudom érteni. Magányosan, mindenkitől távol talán én is eljutnék ide. Ám van egy olyan réteg, amely felfoghatatlan, mért teszi ezt. Van egy irányzat, amely erre készteti a fiatalokat. amely addig nyomassza őket, gyötri őket belülről, mígnem tényleg úgy érzik, ők azok , akik átélik a világ fájdalmait. Holott hazamennek és ott várja őket a család meleg vacsorával. Az, hogy egy fiatalkorú idáig jut, én őket valahogy sehogy sem tudom sajnálni. Valahol még szánalmat is érzek irántuk. Sok ember van, akik gyerekkora nem volt kellemes és szerintem senki sem élte volna át szívesen. Ám mégis élnek még , mégis boldogok és mégis képesek voltak túltenni magukat a nehéz időszakon. Nekik mért nem megy?
Mért kell meghalni akkor, amikor igazán az ember még nem is élt igazán?! Egy 20 éves emberre, sőt, én egy 30 évesre sem mondanám azt, hogy élt már igazán, hogy tud mindent az életről, hogy már átélt mindent. Most meghalni csak azért, mert egy fiú elhagyott? Értelmetlen. Meghalni csak azért, mert nem megy az iskola, mert nem érzem magam jól otthon, mert nem szeretem a gimnáziumot? Csupa csupa érteletlen dolog. Ezeken túl kell esni. Tudom, hogy nem egyszerű, de túl át kell mindenkinek lépnie ezeken a lépcsőkön. Egy olyan embernek, aki minden akadálynál elveszik, valóban mi értelme az életének? Ha mindenben csak fájdalmat lát, ha sosem képes meglátni semmiben sem a szépet. Fel kell állni, erősnek kell lenni. Nem szabad feladni. Mindent meg lehet bocsátani, mindig ki lehet békülni, mindent meg lehet oldani, csupán elszántság, megbánás és akaraterő kell hozzá. Nem szabad lemondani soha semmiről. Mindig menni kell tovább át az akadályokon, mert csak így lehet erős jelleme valakinek. Csak így lesz képes valaki átvészelni a világ fájdalmait, mert a világ valóban gonosz és tényleg sok fiatalt és olyan embert tesz tönkre, akik nem érdemlik meg.

“Az emberről és az életről csak akkor lehet fogalmunk, ha magunk is legalább egyszer eljutottunk az öngyilkosság szélére, vagy az őrültség küszöbére.” Goethe

Néha észre sem vesszük, milyen szoros kapcsolat fűz össze bennünket más emberekkel.

De ha egyszer belegondolunk, rá kell jönnünk, nem vagyunk egyedül. Sosincs olyan hogy magányos. Mindenkinek ott van valaki. Ki sok haverral/ismerőssel veszi körbe magát, ki pedig egy vagy két, kevés barátot tart számon, olyat, akit megbecsüli. Aki mellett nem érzi magát egyedül. Akiben megbízik. Aki mellette áll.
Az embernek szüksége van az érzelmekre, senkiből sem hiányozhatnak az emberi érzések, csak vannak, akik elfolyjtják, elrejtik magukban. De ettől függetlenül akkor is benne él, végigkíséri az életét. Nem szeretni, az szinte öngyilkosság.
A legfontosabb szentiment mégis a szeretet, az érzelmi kötelék. Az, hogy jelent neked valamit, érdekel, mi van vele, ha szomorú, te is az vagy, ha vidám, vele együtt nevetsz. Ragaszkodsz hozzá.
Lehet ez egy szerelem, egy barát, egy ismerős, egy rokon, vagy akár egy névtelen személy, akit megláttál valamikor és érezted hogy ő az. Iránta nem tudsz közömbös lenni, mindig ott van benned ez az érzés. Hallod a hangját és megnyugtat, a szemébe nézel és látod benne magad. Amikor megpillantod mindig olyan furcsa hangvétel kerít hatalmába: elkezd hevesebben verni a szíved.
Fontos a szeretet. Kell, hogy szeress és kell hogy szeressenek! Ami fontos az életben, az nem a személy, aki szeret, hanem az a tény, hogy szeretnek.
Kell, hogy valaki adja át neked ezt az érzést, és kell, hogy neked is legyen ott valaki, akinek foghatod a kezét. Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek a lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek az egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk.
Aki szeret, az nincs többé egyedül, mert az aki szeret, mindig jelen van. Aki szeret, az már nem akar többé a saját élete központja lenni. Engedi, hogy életének más legyen az életközpontja és ez nyereségnek és boldogságnak érzi. Feladja önmagát. Olyan lesz, mint egy nyitott kéz, amely kapni akar. Aki szeret, annak van bátorsága ahhoz, hogy olyan legyen, mint akinek szüksége van valamire.
A szeretet akarat nélkül semmi más, mint szentimentalitás. Az akarat szeretet nélkül semmi más, mint kegyetlenség. A szeretetnek és az akaratnak együtt kell járnia. A szeretet a hajlandóság az én kiterjesztésére, saját és mások lelki fejlődésének elősegítése érdekében. A szeretet önfejlesztési folyamat akkor is, ha célja másvalaki fejlődése. Lehetetlen mások szeretete önmagunk szeretete nélkül. Szeretetünk csak erőfeszítés révén válik kimutathatóvá. A szeretet valójában nem egy érzés, hanem egy cselekvés. És szeretni nem lehet akarat nélkül. A szeretet munka. Szabadon választott rabszolgaság. És kinek dolgozik az, aki szeret? Annak, aki szeret. És honnan lehet valóban megtudni, hogy én szeretem-e a másikat? Hát meg kell kérdezni azt a másikat. A szeretetnek a másik ember a tesztje és sohasem én. Hiába mondom valakinek, hogy �szeretlek, szeretlek, szeretlek��, ha az a másik azt mondja: �mióta ismerlek, azóta nehéz az életem�- akkor nem szeretem. És mondhatom valakinek, hogy �én nem szeretlek téged�, de ha a másik azt mondja:�amióta ismerlek, azóta sokkal könnyebb az életem�- akkor szeretem.
Az utóbbi időben sok ember viselkedését figyeltem meg. Mindenki szereti a másikat, sokszor hallani azt, hogy szeretlek. De nem gondolják komolyan. Bele se látnak abba, hogy ezzel most milyen hatalmas súlyú tényt állítanak, jelentenek ki. Ez nem egy olyan szó amely mellett el lehet menni, ennek a szónak jelentése van! Csak mondják. Ez egy olyan érzet, amely nélkül nem lehet élni, amire mindenkinek szüksége van.
Minden nap szól valamiről, olyan mint egy mese. És minden napnak van tanulsága, van értelme. Ha néha nem is egyértelmű, de ott van. Ott bújkál és jelentést ad a történteknek, ahhoz, hogy összeálljon a kép. Az, hogy megismerkedsz valakivel, hogy új ismerősre teszel szert, az sokat tud jelenteni, képes értelmet adni az életednek. Egy kapcsolat eleje. Egy próba, egy lehetőség arra, hogy kipróbáld, vele képes vagy-e együtt lenni, beszélni vele, megbízni benne, szeretni. Egy társ, egy barát, egy szerető, egy szerelem. Külön-külön, de egyszerre is igaz.
Néha észre sem vesszük, milyen szoros kapcsolat fűz össze bennünket más emberekkel.
Megismerjük őket, beszélünk velük, érezzük a kötődést. És egyszer eljön az a pillanat, amikor bevalljuk neki, hogy igenis kötődünk hozzá. Igenis jelent valamit. Hogy ő egy igaz barát, egy társ, akiben meg lehet bízni, akire rá mered hagyni az életed perceit, amikor érzed azt, hogy neki ezt elmondanád, de másnak nem. Szereted. Ragaszkodsz hozzá és nem múlik el úgy nap, hogy ne gondoltál-e rá, mit érezhet, mire gondolhat, mit csinál, mi jár a fejében. Kötődsz hozzá és érdekel. Minden érdekel, ami vele kapcsolatos. Mert jelent valamit.
Tudod minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régebben testvérek lettünk volna. S ezért a találkozás csak viszontlátás. Amikor pedig az ember a barátjától elszakad, tudja, hogy ez a változás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt.
De akiben nincs meg a szeretet, az nem is ember. Mert a szeretet mindenkiben ott él, csak tudni kell használni és olyat kell szeretni aki megérdemli és képes is viszonozni.
Szeretni tudni kell, mert csak szeretve tanulunk meg szeretni.
A szeretet kérés nélkül ad, makacskodás nélkül elfogad, késlelkedés nélkül megbocsát, és csak saját elégtelensége miatt szenved.

Tudod néha van olyan hogy elmerengsz. Nem kell hozzá sok energia vagy bármi más. Mindig a helyzet akarja,. Hogy így történjen. Kell is ilyen, kell az, hogy elmerengjünk , kell az, hogy tisztán lássunk. A napok eltelnek, mi öregszünk. Nem vesszük észre, mert az idő múlása mégis lassú, de amikor előkerülnek az ember múltjából bizonyos tényezők, amelyek segítenek az embernek eszébe juttatni az elmúltat, rájön, hogy valójában az időnk nem véges, és az élet sem végtelen.
Velem is ez történt a minap, amikor próbáltam rendet rakni mind az életemben, mind a szobámban, szerettem volna tisztábban látni. Hogy sikerült-e, abban már nem vagyok biztos, de nem lettem tőle kevesebb sem.
Mindig cselekszünk valami olyat, amit később megbánunk. Ha van lelkiismeretünk, akkor sokáig rágódunk az adott dolgon, ám egy idő után mindenki elfelejti. Van aki nem felejt, de mindenki felejt belőle, csak van akiben sokáig él ennek a sziutációnak az emléke, az élménye. Mindenkinél más. De a lényeg az, hogy egy idő után már nem fáj, már nem bánt, már nem ad reményt, már nem leszel tőle olyan boldog, mint voltál. Talán unalmassá válik? Jó lenne, de nem ez a helyes válasz. Nem tűnik el, nem felejtjük el, nem lesz unalmas, csupán elmúlik. Egy ember élete, egy áltagos napja. Tele van váratlan fordulatokkal, örömmel, bánattal, szeretettel. Ha nem is mindig vesszük észre, de ott van, ott él, jelen van mindenki életében, hétköznapjaiban, csupán már annyira hozzászoktunk, hogy már fel sem tűnik.
Az utóbbi időben sokat „tanulmányoztam” másokat. Mások viselkedését, gondolatait, hogy élnek meg egy adott helyzetet…
Amint kerestem valamit, megtaláltam a ládát, amely méltón viseli nevét: „kincses láda”. Még egy barátnőm adta az ötletet, amikor… mindennek már lassan 1,5 éve. Igen, az idő hamar telik, és minden múlandó. Másfél évvel ezelőtt még együtt volt a családom, csak álmodoztam a szerelemről, csak vártam. Vártam hogy eljöjjön az én időm. Az én időm, amikor már nem leszek se túl fiatal, se túl öreg a dolgokhoz.. és lám, eljött. Eljött az én időm, amikor megtehetem végre azt amit akarok, de valójában semmit se érek el vele, ha nincs senki, akivel megtehetném. Most itt nincs konkrét példa, ez igaz mindenre…
” itt az én időm, hogy tudjam,  milyen a sorsom. Itt az én időm, hogy tudjam a jelet hordom magamban. Aki megmutattam hogy az élet jó lesz ezen az úton vagy csak a rossz lapra tettem a tétet és el kell vele majd buknom… „

Pontosan 5 héttel ezelőtt kezdődött el minden, amikor egy szerda délután elmentem Zircre. Nem sejtettem még akkor, mit ád nekem a szituáció, ám ez mára már világossá vált. Aznap találkoztunk, és fel sem merült bennem az sem, hogy esetleg barátok legyünk. Ám két nap múlva már a harmadik hetet töltjük együtt és most itt áll előttem és nem tudok vele mit kezdeni.Sétálóutca Veszprém, amikor azon az éjszakán a koncert után sétáltam haza bánatosan és azon titkot próbáltam megfejteni, mért vagyok magányos. Eltelt pár hét és most ismét egy érdekes dolgom rágódok, benne vagyok és nem tudok igazán mit kezdeni ezzel, ami most itt van előttem. Nem akarom hogy vége legyen, de olyan zavaros ez az egész. Ami a nyáron történt.. ez után nehéz összehozni egy olyan kapcsolatot ami valóban megállja a helyét és működőképes legyen. Sietek, nem akarok lemaradni semmiről sem. Szeretném minden percét kiélvezni, mert félek hogy mi lesz ha véget ér, mi lesz ha � mindig ott van az a ha, és ezért mindig mindent meg kell tenni, a végsőkig kell harcolni, mert mi lesz ha� Olyan nem is tudom most így hirtelen, milyen érzés de aggodalommal tölt el az a tudat hogy most ez valami maradandó maradjon. Tökéletest kell nyújtani. Túl sokat görcsölök ezen. Nem lenne szabad. Észreveszem magamon, amikor néha a buszon bámulok ki az ablakon és merengek az élet dolgain, ilyenkor hirtelen eszembe jut hogy mit is kéne hogyan tennem. Mi is a feladatom. Ezen a tényen viszont valóban sokat gondolkodok. Nem tudom , mért .. ez normális? Nem tudom. Szeretek valakit. Ő is szeret. És nem tudom, nem tudom mit is kell most tennem, mit is vár tőlem el ez a helyzet, hogyan is kéne most viselkednem benne. Annyira szeretném, tudatosan törekszem arra hogy ne csesszem el. Hónapokon át vágytam erre, és most hogy itt van és megkaptam. Nehéz. Nehéz annyi várakozás után megkapni valamit, amit tényleg mindennél jobban szerettem volna. Ha rágondolok , boldogsággal tölt el, ám folyton ott van bennem az, hogy valami mégis hiányzik. A szerelem vagy az érzelem, az átélés vagy talán a varázs? Vajon mi lehet, mi lehet ez? Nem tudom, hiába töröm a fejem, hiába mozgatok meg minden követ, nem találom a titok nyitját. Ámbár minden reményvesztett percben el tud tölteni vidámsággal ennek a gondolata, de annyira szokatlan nekem ez a szituáció és szörnyen félek attól hogy vajon mikor rontom el, mikor követek el egy hibát. Nem kéne ennyire görcsösen akarni, így tényleg fog történni valami, csak most, hogy igazán a nyári dolgok óta (amikről nem beszélünk sose) egy olyan igazi, komoly és hosszúéletűnek ítélt kapcsolatban valóban 100%-os teljesítményt nyújtani. Nehéz. De én mégis akarom, mert szükségem van erre az érzésre, szükségem van a szeretetre, arra, hogy szerethessek, hogy szerethessen, hogy jól essen minden érintés, minden gondolat, minden perc. Nekem kell ez, annyit vágytam rá, annyit szenvedtem érte, megérdemlem. Most már megérdemlem. Így aztán nem marad más hátra, mint megszokni a gondolatot, és boldogan , büszkén felvállalni az érzéseket, és vidáman belevágni minden egyes napba, mert van valaki, someone else… 
aki most csak az enyém és már nem szakítja el tőlem semmi sem. Kiváncsian várom a folytatást én érzem, most rámtalált a boldogság, amely kivezet ebből az undorítóan depresszív lelkiállapotból. Mert mellette én megtaláltam önmagam és a társat, aki végre ÉRTEM VAN. 

  És… akkor megtörtént…Helyszín a sétálóutca, a változatosság kedvéért még nincs este, de már a lámpák égnek. Megint sötétben érek haza. Viszont már nem egyedül. Míg azon búsultam és keseregtem, mért vagyok egyedül, rá kellett döbbennem, sose voltam magányos. Ha nincs is minden pillanatban velem, mégsincs olyan hogy egyedül.Bár az, mire erre a pontra eljutottam, bevallom eltartott egy ideig.Elborított a melankólia teljesen és nem láttam mást magamon kívül. De valaki odajött és azt mondta hogy nyíljak meg. És valóban igaza volt. Nem is kellett sok idő, minden álmom valóra vált. Bár ezt így nehéz megérteni, én sem értem teljesen. minden estre túl sok időt töltöttem el a sétállóutcán, gondolkodtam és rájöttem, sehol sem rontottam el, nem bennem volt a hiba hanem csak a szituáció hozta így, hogy most én egy ilyen mélypontba kerüljek.Az élet elém tett annyi akadályt, melyeken átlépkedve ráleltem arra az útra, amin haladva már nem talál meg egykönnyen a depresszív magatartás.Mért írok ilyen rejtjelesen? Nem akarom elsietni a dolgokat. Nem akarok előre tervezni, bár szeretném, hogy ez az állapot megmaradjon még egy jó ideig, de hát ez nem csak rajtam, a körülményeken is múlik.
Péntek volt. Már nem is nagyon emlékszem, túl sok minden történt és összemosódtak előttem az események.A most nem elmesélésre kerülő történet lényege az lenne csupán, hogy nincs már a �someone else lélekállapot. Azt nem mondom hogy örökre vége, de egy időre biztos.Amíg azon keseregtem, hogy mért vagyok magányos, nem csak barátokra találtam, találtam valakit, aki több mint egy barát. November 23. a barátnője lettem, azt mondta imád. Jól esett, jól esett átölelni, kapaszkodni belé, vele lenni. Bár.Itt a kezemben a lehetőség, és félek, hogy nem tudok vele mit kezdeni, olyan régen vártam már erre, hogy azt mondhassam, kapcsolatban, ám mégis. Eltelt pár nap, és még mindig ugyanazt érzem.És ez jó, ez tetszik, örömmel tölti be lelkem. Mosolyognom kell, ha rá gondolok, olyan mint egy szerelem, bár mégse, az még korai lenne, de mégis annyira hálás vagyok, hogy így alakultak a dolgok. Aki elintézte nekem, így már nem érzek szomorúságot, fájdalmat. Ő az a someone else, aki rám várt és nem másra.Minden csupán nézőpont kérdése. Meg lehet hallgatni egy dalt úgy, hogy az fájdalmat keltsen az ember szívében, de lehet úgy is értelmezni a mondanivalót, hogy pozitív érzéseket keltsen az emberben.Vége az önsanyargatásnak, vége a negatívságnak és letargiával telt napoknak. Most már történhet bármi, én nem keseredek el. Nem csak miatta, mint mondtam, ráleltem hogy egyáltalán nem vagyok egyedül. Nem csak őt, mindenkit kaptam, aki kellett volna nekem. Több helyről is hallani hogy fontos vagy és ne menj el. Ennél jobb érzés nem hiszem hogy létezhet jelen pillanatban számomra.és nem utolsó szempont az sem, hogy a hétvégén ismét 30Y koncert, most Ajkán. és nem egyedül!!! NOT ALONE… 

Szombat volt. A várva várt szombat. Mégis amikor el kellett volna indulnom, hirtelen elment a kedvem tőle és szívem szerint maradtam volna itthon a számítógép előtt. De mégsem tettem, szerettem volna jól érezni magam, vágytam rá. Amint mentem ki a buszra, szakadt a havas eső, de mégsem fordultam vissza. Beértem a városba, már sötét volt minden, az utcákon égett a lámpa és a fények csak úgy vakítottak. Szép volt. felgyúlt bennem ismét a kérdés: vajon én mért nem… ?
Elindultam, mentem végig a sétálóutcán. Amint ott sétálgattam, hirtelen magány köszöntött rám, láttam fiatalokat, akik szintén oda indultak, de én mégis egyedül voltam, teljesen egyedül. Ezt az érzést csak tovább fokozta az, amikor végre odaértem a séd-filmszínház elé. Hirtelen nem tudtam, hol van a bejárat, merre keressem. Végül a hátsó lépcsőn lemenve megláttam az autót, azt a híres autót, amelyet akkor már harmadszorra láttam. Közelebb haladva már hallottam is valami kellemes lágy zenét. Az arcomra vidámság költözött, de amint beléptem, megvettem a jegyet, hirtelen miden örömöm eltűnt és nehezen találtam rá ismét. bevallom, már nem is kerestem. Az épület kicsi volt, csodáltam is, hogy ennyien elfértünk ott. A színpadról ne is beszéljünk. Az énekesnek semmi esélye nem volt arra hogy mozogjon jobbra egy fél métert. A színpad fölött volt egy viszonylag nagyméretű zászló, veszprémi est felirattal. Először felmértem a terepet, majd megnéztem, hány óra van. Fél kilenc felé járt az idő, hamarosan kezd az előzenekar. Beálltam a bárpulthoz, hogy úgysincs itt senki se, leiszom magam, aztán mégis egy doboz cigaretta mellett döntöttem, remélvén, hogy ha majd kérek tűzet, megkérdezi valaki, hogy mijáratban vagyok, de csak egy mosolyt kaptam. Minden reményem elszállt. Amint telt az idő, a tömeg közeledett a színpad elé, gondoltam, nekem is ezt kéne tennem, beálltam a színpad elé, pont a második sorba, aztán szép lassan megjelent az előzenekar, a hijackband. Valami jamie winchesteres zenét játszottak, eszembe jutott az a koncert, amikor tavaly nyáron a völgyben láttam jamie winchestert és a sun city-t, és leadták a vertigot. na igen.,  ha az ember magányos akkor van ideje gondolkodni és eszébe jutnak ilyen múltban már rég elveszett emlékekképek is…
Sok idő kellett ahhoz, hogy feloldódjak, de amikor meghallottam pár ismerős dalt, akkor elkezdtem rá automatikusan lépkedni, aztán amikor meghallottam a vodafone-os csengőhangot.. egyedül én énekeltem a szöveget és az jó volt. Aztán véget ért az előzenekar koncertje. Sokan elmentek. Én pedig nem tudtam belépni az első sorba, mert feltűnt egy köteg nálam sokkal fiatalabb lány, vagy inkább kislány, ha pontosan akarok fogalmazni. Amíg a 30Y behangolt, az alatt nem is tudom, mért, de leálltam velük beszélni. De csak addig jutottunk, hogy ajkai vagyok és hogy voltam Sopronban és Székesfehérváron Y-on, és ők ebből azt szűrték le, hogy biztos nagy fan vagyok. Így később belegondolva lehet, van benne valami, mert az összes koncerten elhangzott dal szövegét tudtam, és valahogy miután elhúzták a LILA függönyt, és meghallottam, hogy �Apádnak végre lett egy olyan szeretője, amit ő álmodott meg magának előre��. Hihetetlenül jó, pozitív érzés árasztotta el lelkemet.  a következő dal a defender volt, ami az utóbbi időben a legnagyobb kedvencem lett. Hirtelen elkezdtem magamat jól érezni és ott volt a Beck Zoli és az egész zenekar, és olyan szép volt az egész. A zene, a hangulat és a mondanivaló, hirtelen nem is tudtam, hogy most ez a koncert még a Tankcsapdát és Depressziót is felülmúlja. Aztán egy olyan pillantban sikerült az első sorban találnom magamat, és a zene csak üvöltött, és olyan jó volt. Zoli ismét teljesen beleélte magát a zenébe, látszott rajta hogy teljes szívéből szól most ez. Élveztem a zenét, a koncertet. Hiányzott már az életemből. Aztán egy olyan szólónál kiesett a pengető és én felszedtem és visszaadtam, kaptam egy bujtatott mosolyt és ez jól esett. Véget ért a koncert. Elindultam a ruhamegőrzőbe, kiléptem a kapun, sötét volt. Az utcán már csak egy-két autót lehetett látni, éjfél volt. Elkezdett szólni bennem a zene. Egyre csak azt ismételgettem, hogy �mindenki bánatos, fáj a szívük, mint szembe ha szappanos víz kerül, vagy csordultig tele és esik is a felhőből a földre le.� És elkezdett havazni. Olyan furcsa volt, valahogy ezzel a bánatos dallal azt értem el, hogy ha nem is mindenki , de én bánatos lettem és fájt a szívem. Fájt és joggal fájt.
eszembe jutott ennek a koncertnek az előzménye,. az a soproni éjszaka ott , a volt fesztiválon, és a marics, meg a marci. és az, hogy a bogozd ki számomra mit is jelent. hát igen, az ember a saját hibáiból tanul. most már látom, nagyon nem kellett volna oda elmennem, vagy csak nem velük kellett volna. de most már késő. csak tudod, nekem ezek sokat jelentenek. mert én tényleg reméltem és hittem is, hogy most valami nagyot alkotok és lementem celldömölkre, és Í.J.B. effect. …
tévedtem, ők nem voltak a barátaim, sőt, sosem lesznek azok. nem is tudom, mit kerestem én ott, minek is mentem egyáltalán oda. mért nem felejtettem el őket rögtön? mert ennek az egésznek az emléke fáj és napról napra éget…
Amint sétáltam át ismét a belvároson, ami teljesen üres volt, végigszaladt rajtam ismét az, hogy hiába volt jó a koncert és hiába volt akármi, most mégis egyedül sétálok itt veszprémben az éjszaka közepén tök egyedül. Hiába vagyok én akármilyen, mégsem találtam egy embert sem aki eljött volna velem. Ezt a zenekart is egy ember miatt szeretem ennyire, de ő meg reménytelen, elérhetetlen. Már nem is tudom mióta nem beszélt velem. És nem is akar. Nem is kellettem neki többre, de most már hiába. És pont ekkor megcsörrent a telefonom: csinálj olyat, hogy másnap szégyeldd… ! Pont témához illő, mintha ..
én szégyellem is eléggé…
Azóta már sokszor hazaértem, de lelkileg ottmaradtam, most is ott állok a sétálóutcán és elmélkedek, vajon hol rontottam el. “El kellett veszítenem, hogy megértsem: a visszaszerzett kincsek íze édesebb, mint a legédesebb méz.”
ott merengve rájöttem,szükségem van egy társra, aki által már nem leszek többé magányos és aki megadja mindazt, amit ettől a nyártól nem kaptam meg, pedig úgy vágytam rá.  Aki majd ott lesz velem és fogja a kezem. Nem vagyok én egy olyan ember, akire haragudni kéne, vagy előítéletekkel lenni vele szemben. Az én életem magányos, és véget akarok vetni ennek a szörnyű egyedüllétnek. Kell valaki. Valaki más… 

Régen volt ilyen szar napom, nem is emlékszem rá, mikor. Talán megérdemeltem, biztosan szükségem volt egy kis szenvedésre, de ma teljesen a padló alá kerültem. Nem is tudom, mi történt, hogy kerültem én ide, olyan hirtelen jött az egész, csak azt vettem észre, hogy hazajöttem és legszívesebben sírtam volna, de nem tudtam, nem jött ki egy könnycsepp sem a szememből, pedig lehet ám, hogy jót tett volna, utána jobban éreztem volna magam. Ehelyett itt ülök aprót depressziós állapotban a szétesés szélén, és töprengek, méghozzá azon, hol rontottam el?Reggel pedig még örültem is, hogy csak 9-re kell mennem, azt hittem, mekkora lesz ez a mai, még szinte vidáman is keltem fel, mert annyira hittem, hogy jól sül el minden, de hát nem így lett. Végigültem azt a 4 tanórát, ami aztán egyáltalán nem volt megterhelő, és utána tettem a dolgom, ez rendben. Bementem a gyógyszertárba is, elhozni a felírt gyógyszert, aztán siettem a buszra. A megállóban találkoztam Ivettel, aki megkért, hogy ne menjek a gyorsjárattal, hanem azzal, amivel ő is, így aztán tudunk egy darabig együtt menni. Nem volt semmi, ő leszállt én meg továbbmentem Veszprémbe. Hát igen, addigra már nem is esett az eső sem. Ám mire odaértem a zeneiskolába, valahogy teljesen elvesztem. Megláttam azt a sok embert, és nem tudtam, hogy mit kell tennem, most hogyan tovább. És még a Bali sem volt ott a megbeszélt időben a megbeszélt helyen. Így aztán csak álltam a bejárat előtt, hátha jön, de nem érkezett meg. De hirtelen megpillantottam Nagy Csabát, a leendő gitártanáromat. És megkérdeztem, hogy most akkor mi van. Erre ő persze, hogy elkezdett nyaggatni azzal az átkozott szolfézzsal, de hát én hiába mondtam, hogy ez nem megy, nem érdekel, menj el a tanárnőhöz és beszélj vele. Bementem a nagyterembe, ami kb dugig volt emberrel. Többen voltak ott és nagyobb nyomor volt, mint a Volt Fesztiválos Tankcsapda koncerten. De hát mit volt mit tennem, beálltam a sorba. Aztán már vagy egy jó bő fél órája vártam reménytelenül, amikor valaki beszólt nekem, hogy ne tolakodjak már, mert hogy ez nem igazságos vele szemben, de hát nekem itt elpattant valami. Nekem ne ugasson ez a gyökér, mondom neki, hogy én Ajkáról jöttem, és ma még szeretnék hazaérni, mert délután már nem nagyon jönnek nekem buszok, erre ő meg elkezdett velem kötekedni, hogy neki meg 3 gyereke van blablabla, meg még egy másik nő is lekezdett nekem esni, na mondom, kész vagyok. már ott tartottam, hogy nem érdekel ez az egész én nem erre születtem, ez nem értem van… Aztán úgy jó egy óra sorban állás után rendesen felment bennem a pumpa, hogy mikor fogok én innen eljutni. És akkor végre én is sorra kerültem. Rögtön azzal jöttek, hogy KELL járnom szolfézsra meg stb. És miután úgy döntöttem, beadom a derekamat, akkor meg kitalálta a nő, hogy keressem elő a bizonyítványomat. Na hát azt meg a veszprémi zeneiskola lenyúlta. Jó, keresd meg akkor a Csabát, jó elmegyek hozzá, aztán mi van, hát biztos te voltál a hülye, mert tuti te raktad el valahova. Aztán mire megértették, hogy ők basztak el valamit, megint eltelt egy óra. Aztán megkérdeztem, mikor mehetek órára, hát pont amíg szenvedtem a szolfézzsal, valaki lestoppolta a hétfőmet, erre mehetek majd csütörtökön. Méghozzá úgy, hogy itthon vagyok egy órát és utána még rohanni oda. Mondom, köszönöm. Aztán annyira betelt nálam a pohár a végén, hogy úgy döntöttem, lemondom a fenébe az egészet, mert elegem van!!! És akkor én is eljutottam arra a pontra, hogy nekem már nem kell semmi, hagyjatok békén ennyi, és éreztem, hogy nekem is kell most pár szem abból a “leszarom-tablettából”. De hát olyan meg senkinél sem volt. Így aztán végs elkeseredésemben oda jutottam, hogy lemondom az egészet a picsába, oda is mentem a portás nőhöz, és akkor mondta, hogy akkor visszaadja a pénzt és ez után nincs is miről beszélnünk, mert akkor valaki mást felvesznek a helyemre. És akkor nem is tudom, mi, de valami belémhasított és könyörgött, hogy ezt NE tegyem, mert ezt bánni fogom egész életemben, nekem a gitár az életem, és most döntenem kellett. És láttam magamat a könnyeimben, 10 év múlva úszni és akkor hallottam, amint azt mondta a leendő énem, hogy nehéz volt és nagyon nem bírtam, de mégis megcsináltam és nem adtam fel és sikerült. Gondolkodás nélkül azt mondtam, mégis maradok és már rohantam is vissza a szolfézstanárnőhöz, hogy én jövök órára és végigcsinálom. Történjen bármi én erős leszek. Éreztem, hogy ez az elhatározás ajtaján kopogtat. Besoroltak órára és azonnal rohantam is ki, hogy akkor majd megyek haza, amikor a bejáratnál megláttam a Sebesi Balázst. Kétségbeesve megöleltem és magamhoz szorítottam, most az egyszer örülök, hogy megfagyott miattam. Annyira jó érzés volt újra látni, megint beszélni vele. legfőképpen az segített, míg öleltem, valaki tartotta bennem a lelket. tudtam, hogy most ő kell nekem.  Felinvitált hozzájuk egy ebédre, aztán rövid beszélgetés után persze felkerült a tálcára az én kedvenc témám, az otthoni viszonyok. Végre rendbejöttem és akkor ez van. Rájöttem, hogy ha egyszer rocksztár leszek, akkor aztán tényleg joggal mondhatja majd mindenki, hogy te is azért vagy az, aki vagy, mert így próbálom kiénekelni magamból a gyerekkori sérelmeimet. Úgy érzem, vannak és lesznek is.
Aztán hazajöttem, a buszon találkoztam a Petró Eszterrel, mondott egy elég érdekes dolgot, hogy az ő egyik volt osztálytársa terhes. Ezen elgondolkodtam, ez nagyon durva. Jó, mondjuk e téren nekem se lehet egy szavam se, de én legalább nem vagyok 3 hónapos terhes!!! Aztán hazajöttem és feljöttem msn-re. És amikor az ember már azt hinné, ennél már nem lehet szarabb, kiderül, hogy mégis. És fenn volt a csilla is és megint lebaszott hogy mit írtam kommentárt a mindegy, valahova A kérdés az volt, hogy szeretem-e a torresgyökeret, és erre én megírtam a véleményemet, ami így hangzott:”fúj, utálom őket, mert tönkrebaszták a barátságomat a csillával, és ezt sosem felejtem el, szal utálom az egész bandát. bocsa”na mindegy erre jött a válasz és ma úgy összevesztünk, hogy ihaj. Nem tudom, mért, na de most meg már bánom az egészet, de hiába. Majd eltelik egy kis idő és akkor majd minden szebb lesz, csak most ez így eléggé fáj, de nem tudok mit tenni, úgy érzem az egészet én idéztem elő. De most nekem erről fáj beszélnem… tudod nagyon nehéz elengedni valakit úgy örökre, hogy itt már szerepel a soha szó. én mindígis hittem, hogy ezt meg lehet még menteni, bár tudtam, ennek az esélye annyi, mint hogy én egyszer a zenélésből megélek..
ezt a napot kínként éltem meg. és nem vágyom még több ilyen napra. én amúgyis magam alatt vagyok, nem kell , hogy még valami tetőzze ezt az érzetet…
Kérdezem én, mi jöhet még ezek után?!=(