Pontosan 5 héttel ezelőtt kezdődött el minden, amikor egy szerda délután elmentem Zircre. Nem sejtettem még akkor, mit ád nekem a szituáció, ám ez mára már világossá vált. Aznap találkoztunk, és fel sem merült bennem az sem, hogy esetleg barátok legyünk. Ám két nap múlva már a harmadik hetet töltjük együtt és most itt áll előttem és nem tudok vele mit kezdeni.Sétálóutca Veszprém, amikor azon az éjszakán a koncert után sétáltam haza bánatosan és azon titkot próbáltam megfejteni, mért vagyok magányos. Eltelt pár hét és most ismét egy érdekes dolgom rágódok, benne vagyok és nem tudok igazán mit kezdeni ezzel, ami most itt van előttem. Nem akarom hogy vége legyen, de olyan zavaros ez az egész. Ami a nyáron történt.. ez után nehéz összehozni egy olyan kapcsolatot ami valóban megállja a helyét és működőképes legyen. Sietek, nem akarok lemaradni semmiről sem. Szeretném minden percét kiélvezni, mert félek hogy mi lesz ha véget ér, mi lesz ha � mindig ott van az a ha, és ezért mindig mindent meg kell tenni, a végsőkig kell harcolni, mert mi lesz ha� Olyan nem is tudom most így hirtelen, milyen érzés de aggodalommal tölt el az a tudat hogy most ez valami maradandó maradjon. Tökéletest kell nyújtani. Túl sokat görcsölök ezen. Nem lenne szabad. Észreveszem magamon, amikor néha a buszon bámulok ki az ablakon és merengek az élet dolgain, ilyenkor hirtelen eszembe jut hogy mit is kéne hogyan tennem. Mi is a feladatom. 
Ezen a tényen viszont valóban sokat gondolkodok. Nem tudom , mért .. ez normális? Nem tudom. Szeretek valakit. Ő is szeret. És nem tudom, nem tudom mit is kell most tennem, mit is vár tőlem el ez a helyzet, hogyan is kéne most viselkednem benne. Annyira szeretném, tudatosan törekszem arra hogy ne csesszem el. Hónapokon át vágytam erre, és most hogy itt van és megkaptam. Nehéz. Nehéz annyi várakozás után megkapni valamit, amit tényleg mindennél jobban szerettem volna. Ha rágondolok , boldogsággal tölt el, ám folyton ott van bennem az, hogy valami mégis hiányzik. A szerelem vagy az érzelem, az átélés vagy talán a varázs? Vajon mi lehet, mi lehet ez? Nem tudom, hiába töröm a fejem, hiába mozgatok meg minden követ, nem találom a titok nyitját. Ámbár minden reményvesztett percben el tud tölteni vidámsággal ennek a gondolata, de annyira szokatlan nekem ez a szituáció és szörnyen félek attól hogy vajon mikor rontom el, mikor követek el egy hibát. Nem kéne ennyire görcsösen akarni, így tényleg fog történni valami, csak most, hogy igazán a nyári dolgok óta (amikről nem beszélünk sose) egy olyan igazi, komoly és hosszúéletűnek ítélt kapcsolatban valóban 100%-os teljesítményt nyújtani. Nehéz. De én mégis akarom, mert szükségem van erre az érzésre, szükségem van a szeretetre, arra, hogy szerethessek, hogy szerethessen, hogy jól essen minden érintés, minden gondolat, minden perc. Nekem kell ez, annyit vágytam rá, annyit szenvedtem érte, megérdemlem. Most már megérdemlem. Így aztán nem marad más hátra, mint megszokni a gondolatot, és boldogan , büszkén felvállalni az érzéseket, és vidáman belevágni minden egyes napba, mert van valaki, someone else…
aki most csak az enyém és már nem szakítja el tőlem semmi sem. Kiváncsian várom a folytatást én érzem, most rámtalált a boldogság, amely kivezet ebből az undorítóan depresszív lelkiállapotból. Mert mellette én megtaláltam önmagam és a társat, aki végre ÉRTEM VAN.
Hozzászólás |
Bejegyzések (RSS)