by d.f. Fatime^^

Hajlamos az ember arra, hogy elhitesse magával, mennyire jó lesz az élete, milyen csudajó dolog vár rá. Beleéli magát, és már várja azt a pillanatot, amikor elérkezik a remélt, már régóta várt boldogság. De egyszer csak, váratlanul az élet ellene fordul, és csoda helyett csupa rossz érzés árasztja el szegény lelkét. Kiábrándult lesz. Pedig én úgy reméltem! - mondja, de hiába, a rossz már megtörtént. Bár ne élte volna bele magát, bár ne úszott volna oly hevesen a boldog kék hullámok között. Most hol tart? Szörnyen érzi magát. És keresve sem talál vigaszt, mert neki az a boldogság kell, amiről éjjelente álmodott, amiben hitt, amiben remélt, hogy egyszer majd érte jön, és magával viszi oda, ahol tövisek és rózsák teremnek, és esténként lágy szellővel árasztja el a partot a kellemes, lány nyári szellő.

Sosem felejtem el azt a napot, amikor egy fárasztó hét után ismét hazaértem Zircre. 5ödikes vagy 6odikas lehettem. Bementem a nagybátyám szobájába. Ott volt a kezében egy gitár. Amikor először a kezembe fogtam, a testemet átjárta a hideg. Elkezdtem csak úgy találomra pengetni, lefogni bundokat, bár akkor még semmit sem tudtam eme hangszerről. De annyira tetszett, olyan szép hangzása volt, életemben először éreztem, hogy a zene által képes lehetek valami nagyot alkotni. Nyárra elkértem a hangszerét, és próbálgattam otthon tanítani magam, de hamar be kellett látnom, ha így folytatom, sosem leszek gitáros. Egy őszi napon a barátnőm azt mondta, kísérjem le az ajkai zeneiskolába, be szeretne iratkozni gitároktatásra. Meglepődtem, sosem említette, hogy tudna játszani. Hazamentem és egész délután könyörögtem otthon, hogy adjanak pénzt az oktatásra, én meg akarok tanulni zenélni, engem ez érdekel. Végül kifizették a 10 ezer forintot a fél évre. Hétfőnként jártam, iskola után. Szerettem menni. Bár a decemberi előadásom borzalmas volt. Szörnyen magam alá zuhantam, hogy fél éve járok és nem tudok semmit sem , fájt belátni, hogy nem jutottam el sehova sem eme idő alatt. De nem adtam fel. Utána minden nap 2 órát ültem a gitár előtt és játszottam rajta. Már maga az érzés, a kezembe fogni, olyan sokat jelentett nekem. Év végére eljutottam egy nagyon jó szintre és jelessel levizsgáztam. Ám ekkor bejelentette a tanárnőm, hogy megszűnik Ajkán a gitároktatás. Ismét fájdalom költözött lelkembe, de én úgy éreztem, nem adhatom fel, én erre születettem és a zene által egy más ember lettem. Mindig játszottam, ha bánatos voltam, csak odaültem és megnyugtatott. A zene az életem értelmévé vált. Tudtam, nem adhatom fel.Elmentem veszprémbe, ahol túljelentkezés volt a zeneiskolában. Megkértek hogy játsszak le egy darabot. Olyannyira elnyerte tetszésüket tudásom és elhatározásom és hitem, hogy délután felhívtak, felvettek. Bele sem gondoltam akkor még abba, mit is vállalok el. Év elejétől azonban kezdődtek a gondok. A következő emlékem a zeneiskoláról a legelső bejegyzésem. Borzalmas órarendet kaptam. A hétfőm abból állt, hogy elmentem Ajkára a suliba, onnan pedig egy órát buszoztam Veszprémbe. 6ra hazaértem. Fáradt voltam, lassan már időm se volt leülni játszani. Csütörtökönként pedig még Herenden át is kellett szállnom Veszprémbe. Elég kellemetlen volt. A dolgot csak tetőzte az, hogy tönkrement a hangszerem. És kezdtem egyre zuhanni, egyre mélyebb depresszióhullám vett körül. Aztán amikor ott sétáltam Veszprémben délutánonként a sétálóutcán , le a zeneiskola felé, furcsa érzés költözött belém. Olyan magányosnak éreztem magam a sok ember között.Aztán egy napon megismertem a Szabit. Hatalmas változást hozott az életembe. Döntés elé állított. Vagy ő vagy a gitározás. A kettő nem ment együtt. Nem bírtam még elmenni Zircre is szerdánként és még hétfőn meg csütörtökön is Veszprémbe gitározni és szolfézsra járni. Egyszerűen kimerültem.De. beleszerettem. Kezdett egyre többet jelenteni nekem. És úgy éreztem, ennek a kapcsolatnak van jövője. Elvették tőlem a gitáromat. Kiiratkoztam a zeneiskolából.Már nem járok arra. De megérte. Szabolcs által ismételten egy jellemváltozás következett be. De a gitáromat még mindig sajnálom. És hiányzik. És tudom, hogy amint lesz rá pénzem, veszek egyet. Mert ez a hangszer akkor is fontosabb az életemnél is. Olyannyira szeretem. És annyi mindenről lemondtam miatta. Túl sok dolgon mentem keresztül vele. Szeretem és szükségem van rá. Első ízben ez lennék én és életem két nagy szerelme. A gitár és Szabi. Mindkettőt nagyon de nagyon szeretem. És az életemet jelentik.

Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, valójában mennyire pocsék életem van. Mindenkinek azt mesélem, hogy mennyire nem találom a helyemet ebben a világban és mennyire reménytelen bármiféle pozitívumot találni az én reményvesztett életemben. Amikor látom, hogy mások milyen jó helyen laknak és milyen jó iskolába járnak, egyszerűen kiborulok. Ilyenkor teljesen el tudok keseredni és képes vagyok levinni magam egy olyan mély depresszív állapotba, ahonnan már kedvem sincs visszajönni, mert már reményt , kiutat sem találok.  Most nézd meg, mennyire ver engem Isten Ajkán, a Bródyban. Már olyan szinten utálok bejárni, hogy minden nap az ébredés mellé szívesen hullajtanék pár könnycseppet. Mert utálom. Mert nehéz, és be kell buszozni, és sok órám van és későn érek haza és még ott van az is , hogy nem mellesleg vagyok szar tanuló. Itt sohasem ér semmiféle pozitívum. Akármennyire is töröm magam, sehogy sem sikerül javítani, meg most nem azért, de hogyan javítasz ki 3 elcseszett évet? Nem szeretem és kész, utálom!!! Bezzeg mások.. én itt sosem értem el semmiféle sikerélményt a három év alatt. Mások pedig tanulás nélkül is.. De már nem érdekel. Ha megbukok az sem érdekel már, mert itt semminek nincsen már értelme. Ezen már csak egy költözés segíthet. Komolyan, már beleőrülök abba, amikor a Rita meséli, hogy pénteken ő 12:15-kor végez, és a Szabinak is minden nap 5 meg 6 órája van, aztán 11-es. Én meg.. 9be itt szenvedek 0-al, meg 7 órákkal. És még nem is érhetek haza akkor, amikor akarok, mert ott van a bejárósság, meg a buszozás és nem tudom, miért, de olyan szívesen másvalaki bőrébe bújnék, mert nekem itt annyira rossz.. pénteken is , bazz fél 3kor végzek , fél 4re érek haza.. és utána rohanok zircre, mert az egész életem ebből a hülye rohangálásból áll. Egyrészt hogy ne legyek otthon, másrészt meg , hogy ne legyek magányos. Tudom, ez az önsajnálat szánalmas, de bennem ezek a dolgok érződnek leginkább az elmúlt pár hónap során. Olyan jó lenne, ha mondjuk én is Zircen lakhatnék, (mert ugye ott van az a sok barátom is), és mondjuk valamelyik suliba járnék a kettő közül. Reggel 7kor kéne kelnem, elsétálnék és hamar végeznék, lenne 5 meg 6 órám és happység lenne az életem. Délután lógnék a  haverokkal.. tök jó lenne…De ehelyett itt rohadok meg ezen a szar helyen, ezen az átkozott kislőd nevű falun, amit már már olyannyira gyűlölök, hogy felgyújtanék és elmenekülnék onnan.. legszívesebben. Itt nincsenek barátaim, nincs semmi lehetőségem.. meg semmi sincs. És amióta ismerem a Sz-t, azóta valahogy folyamatosan bennem van ez a fajta fájdalom. Senki sem érti meg a helyzetemet és csak azt látják hogy ott sajnáltatom magam… de engem nem érdekel, most nekem ezek tényleg fájnak és tényleg utálok szinte mindent. Ma is..Olyan jó volt Zircen lenni meg találkozni a Nikiékkel. Ott vannak barátaim, de olyan ritkán találkozok velük. Pedig ők örülnének nekem, mert szeretnek. Sőt! Ott még lenne egy normális sulim is és nem is kéne kimozdulnom onnan. Jajj…Úgy bánom, hogy el kellett onnan költöznöm, de annyira. Ez itt annyira nem értem van.. minden, ez a kislőd , meg ez az ajka,, meg ez a bródy, meg ez a sok utálatos ember, meg ez az egész minden ami körülvesz engem. Amikor Zircre megyek akkor általába nem vagyok szomorú. Na jó, újabban, ugye.. ez a világfájdalom..De most mit tegyek? Nem tudok nem arra gondolni, hogy mennyire szar nekem, mert egyszerűen szar nekem és kész. Ezt nem megérteni kell , meg nem lehülyézni engem, csupán elfogadni a tényt, hogy az én életem kurva szar.Pedig én nem vágyom másra, csak egy jó sulira, meg egy kis városra, ahol rengeteg barát vár rám.. mert az, ami itt megy, azt nekem borzalmas minden nap megélni… Én csak egy költözésben látom a kiutat.. ami nem fog bekövetkezni..De én tudom, hogy ott én sokkal boldogabb lennék máshol, mint itt. Mert én itt utálok lenni és ki sem mozdulok a szobámból. És megöl az  unalom és az a hatalmas szintű magány, ami körbevesz nap mint nap. Mert itt nincs senkim, csak a 3 tagú családom. És ez elszomorító…Magányos vagyok,. Nagyon magányos. És hiába szeret engem sokmindenki Zircen, ha ezt a szeretetet nem kaphatom meg . itt nem. Zircen  igen de nem lehetek ott. Mert itt kell élnem …. Magam alatt vagyok és magányosnak érzem magam . Mert nekem itt elegem van az egész életemből…